Lassítás

 

    Közel két évtizede „költöztem” Zsirára, méghozzá közvetlenül egy nagyvárosból, nevezetesen fővárosunkból. Azért hangsúlyozom ki ezt ennyire, mert „eredetileg” nem városi „gyerek” vagyok, csak valahogy a sors odavetett néhány évre. De ezalatt az idő alatt sem lettem „igazán” városi, mindig vágytam vissza vidékre, a falu nyugalmára, csendjére. Ezért is örültem, mikor pályázat útján sikerült Zsirán kikötnöm.

    Új lakóhelyem olyan településnek tűnt, amely mindenben megfelelt elvárásaimnak: csend, nyugalom. Ugyanakkor el kell mondanom: szokatlan is volt az első időkben. „Elfeledtem” már, hogy falun, főleg ilyen kicsin, mint Zsira, mindenki mindent tudni akar és meg is tud. Nem mehettem végig az utcán észrevétlenül. Ha más nem, legalább a függönyök itt-ott meglibbentek az ablakok mögött. Eleinte zavart ez a „kilesés”, ám a városi elidegenedés után üdítő érzésnek is felfoghattam. Meg aztán itt „igazából” beszédbe elegyedhettem emberekkel.

    Azóta sok minden megváltozott falun is, tehát itt is. „Modernebb” világ lettünk, rohanósabbakká váltunk (persze még mindig jobb, mint városon, egyelőre). Szükségem van – mint mindenkinek – a kikapcsolódásra, a lazításra, s meg is találom ennek megfelelő módjait. Azonban el kell gondolkodnom: valójában ha végigkerekezek a falun (többnyire kerékpárral közlekedem), a legtöbb esetben azért, mert valamilyen tennivalóm akad. Igaz, ha szükséges – mondjuk találkozom egy szülővel, kollégával vagy bárkivel, akinek éppen mondanivalóm van –, akkor megállok és megbeszélem vele, nem számít, hogy az utca kellős közepén. De meg tudok-e állni, le tudok-e lassítani csak úgy, különösebb ok nélkül, csak azért, mert valamit észrevettem, valami apróságot a földön, a fűben, az út mellett? Csak azért, mert éppen körülnézni lett kedvem? Na, nem az emberek körül, hanem a falun belüli természeti csodálnivalókban. Mert nem csupán az erdőben, vízparton, hegyekben lelhetünk ilyenekre. Ahol nap mint nap emberek mozognak, zavarják fel így vagy úgy a természet csendjét, bizony ott is felfedezhetünk csodákat. Aprókat, jelentékteleneket ugyan, ám pont ez a lényeg.

    Egy alkalommal éppen nem siettem, komótosan tekertem kerékpárommal. Nem is előre néztem, inkább lefelé bámultam. Hát látom, amint egy feketerigó-lány vesződik egy gilisztával. Mondom magamban, ezt megnézem. Le is szálltam járgányomról, s megálltam úgy 4-5 méterre az eseménytől. Teljesen belefeledkeztem a látványba, amit ez a kis madár mutatott nekem. S csodák csodája, semmi nem zavarta meg „együttlétünket”: egy ember sem járt arra, se gyalogosan, se kerékpárral vagy egyéb járművel, pedig a főúton „forgott a film”. Nem sok ideig tarthatott, beletelhetett úgy három percbe vagy akár kevesebbe is. Mégis ez az idő örökkévalóságnak tetszett, lelkem, annak ellenére, hogy a természet kegyetlen törvényét látta, esztétikai élményben részesült. És ezt egy kis megállásnak, lelassításnak köszönhette.

    Hiába élünk a városhoz képest nyugodtabb, békésebb környezetben, itt is meg kell keresnünk és találnunk azokat a pillanatokat, amikor nem a dolgunkat tesszük, nem rohanunk tennivalóink után, vagy éppen két tennivaló között állunk meg, hogy lelkünknek egy kis pihenőt adjunk. Elég néhány perc, ha az bevésődik pillanataink közé, s ezekből a pillanatokból tudunk táplálkozni.

    Mindenütt villog szemünk előtt a sebességmérő lámpa: LASSÍTS!